Víziók nélkül

CímVíziók nélkül
Közlemény típusaMagazin cikk / Magazine Article
SzerzőkHegedűs, István
Teljes szöveg

Magyarországon sem a politikai pártok között, sem vezető értelmiségi körökben nem kezdődött még el a komoly vita az Európai Unió jövőbeli felépítéséről - állapítja meg szerzőnk, Hegedűs István, a Magyarországi Európa Társaság elnöke.

Milyen elvek mentén épüljön fel a szemünk előtt amúgy is gyorsan változó-megújuló Európa és milyen intézményi reformokkal válaszoljanak a kor kihívásaira az európai politikai és gazdasági közösség tagjai? Mintha nem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása, hanem még mindig a csatlakozás egyébként is lassúnak érzett folyamata kötné le itthon a politikai elit figyelmét és energiáit: az Európai Unió jövőjéről szóló, az elmúlt években ismét erőre kapott párbeszédbe csak mostanában, az Európai Konvent megalakulása nyomán kapcsolódnak be a magyar parlamenti erők. Jellemző a hazai csekély érdeklődésre, hogy amikor 2000. május 9-én, az egységesülő Európa születésnapjának tekintett Schuman-terv ötvenedik évfordulóján Joschka Fischer német külügyminiszter egyetemi előadásában újra divatba hozta a távlatos európai "víziók" felvázolását, a kérdéskör elismert honi szakértője, Martonyi János külügyminiszter nem is jelentette meg, csupán magánlevélben fejtette ki saját, egyébként rokonszenvező álláspontját.
A jelentősebb magyarországi pártok sokáig egységesen támogatták a történelmi jelentőségűnek tekintett uniós csatlakozást. Egészen az év elejéig, amikor a Magyar Igazság és Élet Pártja a brüsszeli Európai Bizottság pénzügyi csomagtervét megismerve, a többiekkel szembefordulva visszatért ahhoz az euro-atlanti integrációt ellenző stratégiájához, amelyet még 1997-ben, a NATO-ba való belépést megerősítő népszavazáskor követett. Mindazonáltal az utóbbi négy évben mindinkább tetten érhetővé váltak az akkori kormánypártok, illetve a szocialista és a liberális ellenzék között az Európai Unióhoz fűződő eltérő attitűdök, sőt, ideológiai különbségek is. Orbán Viktor volt miniszterelnök a "nemzeti érdekeket" védő retorikájával állandóan fogást keresett az EU-val szemben (fordulatai közül "az Európai Unión kívül is van élet" vált a legismertebbé), majd - figyelmen kívül hagyva tizennégy uniós tagország magatartását - kitüntetően szívélyes kapcsolatokat kezdett ápolni a populista Szabadság Pártot magában foglaló osztrák kormánykoalíció vezetőjével, Wolfgang Schüssellel. Kövér László, 2000-ben, a Fidesz-MPP elnökeként kétségbe vonta az Unió keleti bővítési szándékának őszinteségét, mondván, a jelenlegi tagállamok annyira megbánták elhamarkodott ígéretüket, "mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett".
Sajátos, hogy a leginkább "nyugatos" párt, az SZDSZ 2000-ben megjelent, "A korszakváltás programja" címet viselő, átfogó igényű elképzelései között külön fejezetként nemcsak a közös Európa jövőjével kapcsolatos fejtegetések hiányoznak, hanem - egy rövid felsorolástól eltekintve - az uniós csatlakozás kérdésköre is. A sztereotípiáknak ellentmondóan a határokon túli magyarok ügyével foglalkozó szövegben található a párt liberális és föderalista felfogását tükröző következő gondolat: A nemzetállami feltételeket - különböző mértékben -, de már a közeljövőben óhatatlanul felváltja a régiók gazdasági, politikai (önkormányzati) és kulturális túlsúlya."
Demszky Gábor - akkor még a szabad demokraták elnökeként - a liberális Friedrich Naumann Alapítvány tavaly nyári konferenciáján pedig kijelentette: "a nemzetállami szuverenitás eróziója az EU-ban már most igen előrehaladott" és "a csatlakozás esetén nincs visszaút a nemzeti szuverenitás erősítése irányába". A budapesti főpolgármester szerint "az úgynevezett nemzeti tábor" tagjai teljesen félreértik az európai politikai rendet, amikor "úgy képzelik, hogy az EU valójában csupán a nemzeti érdekek érvényesítésének új hadszíntere, amely trükkös csapdákkal van teleszórva, de ezeket egy energikus, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó, az euroblabla által meg nem tévesztett kormány ki tudja kerülni. Az a benyomásom, hogy az Európai Uniót valamiként a KGST mintájára képzelik el..." Mintha ezt az értelmezést akarta volna alátámasztani, a konzervatív liberális Tölgyessy Péter, aki egyébként máskor gyakran függetlenítette magát a Fidesz-MPP parlamenti frakciójától, ugyanezen a rendezvényen így fogalmazott: "Az Európai Unió jelenlegi állapotában nem más, mint a legkíméletlenebb nemzetállami érdekérvényesítés. Azok az országok, amelyek erre nem képesek, a legapróbb ügyekben is pórul járhatnak..., meg kell tanulni ezt a kíméletlen stílust, hogy erőteljes magyar nemzeti érdekérvényesítést folytathassunk a magyar vállalatok és a magyar polgárok javára."
Az Európai Unió lényegét megragadni kívánó értelmiségi politikusok közötti nézetkülönbségek a "milyen állat az elefánt" típusú vitára emlékeztetnek, amikor a megfigyelők csak a megtermett és mozgásban lévő tárgy ormányát vagy fülét vizsgálva alkotnak elszigetelt véleményt. Ezekből a kijelentésekből azonban még nem születtek meg az egységesülő Európa kívánatos fejlődési irányát kijelölő, akár egymással is versengő - "polgári", "szociáldemokrata", vagy talán föderalista, esetleg a nemzetállamok döntő szerepét hangsúlyozó - karakteres hazai jövőképek. Pedig a közös Európa kérdéseivel foglalkozó konvent munkájába máris egyenrangú félként kapcsolódhattak be a tagjelölt országok képviselői. Szájer József például a fórum márciusi általános vitájában az akkori magyarországi kormányzó pártok küldötteként a nemzeti és az európai identitás megfelelő "egyensúlyáról" beszélt, mert véleménye szerint egyik ország politikai elitje sem volt képes kidolgozni olyan európai eszmét, amely ellentmondott volna a nemzeti identitásnak. Martonyi János föderalista felfogását tükrözi viszont áprilisban kelt írásbeli hozzászólása az európai eszmecseréhez. Ebben az előző kormányt képviselő külügyminiszter kifejtette: "meg kell erősíteni, és el kell mélyíteni az integrációt, elgondolni és felépíteni egy egységesebb, ugyanakkor kibővített, vagyis egyesített Európát. Felülről és alulról is végre kell hajtani a nemzetállam demonopolizálását és örökre el kell vetni egy államosított, központosított és homogenizált társadalom eszméjét." Martonyi sajtótájékoztatóján az EU második és harmadik pillérének (a közös kül- és biztonságpolitika, illetve a belügyi és igazságügyi együttműködés) gyors "közösségiesítését" ugyan illuzórikusnak tartotta, de ezt az elképzelést hosszútávon nagyon is követendő célnak nevezte. Ahogy a Magyar Nemzetben megjelent cikkében 2001. november 10-én megfogalmazta: "Nem választani kell a két modell között, inkább társítani kell azokat. Ez nem új megközelítés: az unió sajátos jellegét eddig is éppen a kormányközi és a közösségi elemek összjátéka adta." Martonyi szerint az európai alkotmány felé vezető út végén feloldódhat "a 'nemzetek Európája' vagy a 'nemzetek feletti Európa' közötti választás régi dilemmája, hiszen a XXI. század Európája a "közösségek közössége" lesz - tehát államok, régiók, helyi kisközösségek, önszerveződések és más, nem területi alapon szerveződő, nemzeti, nyelvi, vallási, kulturális közösségeknek a közössége."
A konzervatív Orbán-kormány uniós retorikáját - mindenekelőtt a miniszterelnök és a külügyminiszter esetében - gyakran a 'többszólamúság' jellemezte, de teljes egységet az új kormány tagjainak megszólalásai sem mutatnak. Míg Medgyessy Péter kijelölt miniszterelnök május közepi londoni tárgyalásai után közölte, hogy Tony Blair brit miniszterelnök megértőnek mutatkozott Magyarország dilemmája iránt, miszerint nemzeti identitását erősítve kíván beilleszkedni az unió rendszerébe, Berlinben felvetette, lassan el kell indulni az "európai egyesült államok" létrehozása felé. Kovács László kijelölt külügyminiszter két nappal később - furcsa módon a szabad demokrata koalíciós partnerről megfeledkezve - arra helyezte a hangsúlyt, hogy "akárcsak a távozó, a szocialista kormány is olyan Európai Uniót akar, amelyben a tagállamok megőrzik nemzeti identitásukat". Az európai alkotmányozás és a döntéshozatali kompetenciák szétválasztásával foglalkozó konvent-tag, Vastagh Pál véleménye ezzel a megállapítással összecseng: "A demokratikus legitimáció alapkérdésének tekintem, hogy a csatlakozás előtt és utána is a nemzeti parlamentek szerepe egyértelmű legyen a kormány integrációs politikájának meghatározásában és ellenőrzésében."
Az Európai Konventre készülő magyar résztvevők számára háttéranyagot készítő külügyminisztérium nem törekedett arra, hogy egységes nemzeti pozíciót dolgozzon ki a sokszereplős uniós döntéshozatali rendszer reformjával kapcsolatban. A minisztérium által összehívott szakértők mindazonáltal úgy vélték, hogy a magyar érdekeknek inkább az felelne meg, ha az integráció elmélyülne és megerősödne a közösségi döntéshozatal, amely a föderatív modell kialakulása felé vezetne. Ajánlásukban sajátos módon azt domborították ki, hogy így inkább elkerülhető a nagyobb országok túlsúlya az EU-ban - kérdés persze, hogy akkor a legnépesebb európai uniós tagállamban, Németországban miért lehet sikeres a "több Európa" híveinek érvelése. A közös magyar fellépésnek ugyanakkor azért sem lenne sok értelme, mert a Konvent, majd az utána esedékes kormányközi konferencia aligha fog tisztán állást foglalni a "föderális vagy nemzetállami Európa" alapkérdésében. Mégis, a magyar pártoknak előbb-utóbb ki kell dolgozniuk akár markánsan különböző álláspontjukat Európa jövőjével kapcsolatban, ha a provincializmusból végleg kitörve véleményükkel valóban befolyásolni szeretnék a földrésznyi politikai és intellektuális párbeszéd kimenetelét.