Unalmasan, furcsán

CímUnalmasan, furcsán
Közlemény típusaOnline cikk / Web Article
SzerzőkHegedűs, István
Teljes szöveg

Úgy vannak a politikai pártok ezzel a választási kampánnyal, ahogy a régi rendszerben a köztisztasági hivatal vezetői voltak a hóval: "dolgozóink felkészültek a télre", nyilatkozták ősszel. Amikor aztán beköszöntött a hideg évszak, közölték: "váratlanul ért minket a nagy havazás".

Ne legyünk igazságtalanok: a politikai erők manapság két nemzeti parlamenti választás között is permanensen kampányolnak. Mégis, alig öt héttel az első forduló előtt enyhe unalom lengi be a magyar közéletet. Mintha az ajánlócédulák gyűjtése felemésztette volna a versengő szervezetek legfőbb energiáit. Mert bár ezúttal tényleg nem ette meg a kutya a telet, de azért a kellemetlen időjárással önmagában aligha magyarázhatjuk, hogy miért nincsenek az utcán folyamatosan jelen a lelkes aktivisták, miért nincs minden második sarkon választási bódé. A miniszterelnök vidéki turnéján csupán néhány idősebb baloldali szavazó emeli a magasba az "Igen" táblákat - persze higgadtan ülve maradva. És hol bujkálnak a Fidesz korábbi hirdetéseire tömegesen jelentkezett jobboldali, polgári körös mozgalmárok? Vagy majd március 15-én indul az újabb nemzeti petíciós aláírásgyűjtés?

Ami egyelőre van, az a plakátháború - ehhez a küzdelemhez ember nem kell, csak pénz. Ez lenne hát az intézményesült demokratikus rend, a régóta várt keleti Svájc?

Leszámítva a pártok tevékenységétől függetlenül kitört ügynökbotrányokat, amelyek a múlttal történő szembenézés morális követelménye szemszögéből nézve nagyon is jogosan váltottak ki izgalmakat, a kampány mindeddig meglehetősen földhözragadt és pragmatikus. Álmok és víziók irracionális nyelvezetét feledve az idén konkrét gazdaságpolitikai tervekről és újabb szociálpolitikai kedvezményekről beszél mindkét nagy párt - nem is lenne ezzel baj, ha nem szőné be az ígéreteket a populista etatizmus, vagy ahogyan Dávid Ibolya MDF-elnök fogalmazott: "a lopakodó és settenkedő szocializmus". Csavarosan kell gondolkoznunk: kiről feltételezhetjük, hogy a másikat überelő, a legkevésbé tájékozott néprétegeknek szóló retorikája kizárólag magának a kampánynak tudható be, míg ha kormányt alakíthatna, éppen ellenkezőleg, bátran nekiállna a halaszthatatlan reformok végrehajtásának, és már 2010-ben bevezethetnénk az eurót?

 

ben húzzuk a szánkat, és szinte semmit sem hiszünk el a licitálási verseny növekvő tétjeiből; kétkedve fogadjuk az újabb áfa-csökkentési javaslatokat, és dühösen hallgatjuk a tizenvalahányadik havi nyugdíj ötletét, annak azért számos előnye van, hogy némileg meglepő módon alapvetően a gazdaság helyzetéről vitatkozik kormány és ellenzék. A nemrég még erőteljes jobboldali radikalizmus, mindenekelőtt a kommunistázás és (párhuzamosan) a nagytőkésezés jelentősen visszaszorult: leginkább a Fidesz-barát médiában fontosak ezek a témák. Úgy tűnik, a magyar vizsla eredendő szelídségével visszaélő kampánylap vitriolos stílusa sem hozott sokat a konyhára: a főszervezők függetlenségének valódiságát firtató ellentámadás elvette a "luxusbaloldallal" szembeni gúnyolódás élét. A politikai árok túlpartján pedig meglehetősen általános ellenszenv fogadta dr. Kende (második) Orbán-könyvét, ami ezúttal egyáltalán nem robbant politikai bombaként.

Így ha a két esélyes miniszterelnök-jelölt fellépéseire koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy mintha profi válságmenedzserek - a részvénytulajdonosok előtt zajló - eltérő üzleti koncepciójának ütköztetésévé egyszerűsödne le a választás. A bulvárosodó média figyelmét a "számháborún" túl pedig elsősorban a versenyzők által használt PR-módszerek értékelése köti le: miért csökkent a konferansziék szerepe Orbán színpadi show-in, illetve hogyan vetült Gyurcsány alakja a falra, miközben arrébb lépett a mikrofonállványtól, ahogy Bill Clinton is váratlanul felállt a székből az 1992-es amerikai elnökválasztás tévévitájában.

A politikai versengés dezideologizálódása még a kisebbik kormánypárt kampányát is elérte: Kovács Pistike központi figurája ugyan kilóg a megszokott sémákból, mégis, az égvilágon semmilyen programüzenetet nem hordoz. A jópofa kölyök, ha jól sejtem, személyesen nem is indul a megmérettetésen. Kétezer-kettőben a markáns liberális imidzs segítette át az SZDSZ-t az ötszázalékos parlamenti küszöbön - igaz, akkor szokatlanul sokan vettek részt a választásokon, ami nehezítette a feladatot. Kérdés, hogy a kisgyermek, jó nő, aranyos kutyus hármasából kiválasztott egyetlen kampánytechnikai elem sulykolása mellett felerősödnek-e majd az issue- és policy-jellegű, a törzsszavazók identitását megszilárdító, sajátosan liberális szlogenek - akár a kissrác szájából?

A probléma valójában nem az, hogy túl sok a közéleti vita, és az állampolgárok telítődtek a politikával, hanem hogy túl kevés a színvonalas eszmecsere: az olyan, egyébként nem mellékes kérdéseket, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, vagy éppen mit várnánk az új kormánytól, miképpen viselkedjen az európai uniós színtéren, még nem igazán jártuk körül. A pártokhoz szorosan nem kötődő média általában óvatosan viselkedik, inkább csak tudósít az eseményekről, követi a két "oldal" rendezvényeit - az újságírók ritkán kérdeznek vissza: leginkább arra vigyáznak, nehogy pártpolitikailag elfogultnak nézzék őket. Azért ha az utolsó előtti pillanatban is, de végre elkezdődtek a televízi-

ós kampányprogramok: a köztévé első vetélkedője Lendvai Ildikó és Rogán Antal érdekes öszszecsapását hozta, noha a műsor hektikussága lehetetlenné tette, hogy akár kicsit is hosszabban értekezhessenek a lezárult négyéves parlamenti ciklus tanulságairól.

Mindenesetre nyoma sincs az újságokban korábban beharangozott "gigászok harcának" vagy a négy évvel ezelőtti gyomoridegességnek, amikor a szimbolikus politizálás, a két, két és fél tábor élet-halál harca végül minden épkézláb állampolgárt kétszer is az urnákhoz vonzott. Idén ha a felméréseknek hinni lehet, 15 százalékkal lesz alacsonyabb a részvétel. Most ráadásul a centrumba húzó Fidesz amilyen gyorsan csak lehet, hárítja a szélsőséges és kekeckedő politikai erő vádját: kalocsai képviselőjelöltjüket azonnal beáldozták, amint kiderült, hogy megfenyegette MDF-es ellenlábasát, illetve elfogadták, amit 2002-ben még elutasítottak, hogy a miniszterelnök-jelöltek vitája ne a kampánycsend előtti utolsó este legyen, hanem hamarabb - már nem is félnek a véleményformáló értelmiségiektől és a mértékadó sajtótól? Sőt mintha Kövér László "köteles" gondolatmenetének negatív következményeire emlékeznének, amikor Gyurcsány Ferencet mutogatós cukrosbácsinak és egyben félelemkeltő vezetőnek igyekeznek beállítani. A "veszett kutyákat telepre kell vinni" miniszterelnöki eszmefuttatás aligha kerül be a legsikerültebb szónoki fordulatok tankönyvébe, ám Deutsch-Für Tamás felháborodása művinek tetszett, és feltehetőleg nem is csábított át különösebben nagyszámú középen álló, bizonytalan szavazót a jobboldalra.

És miért mindig az ember leghűségesebb társán, a kutyán verik el a port, amikor fokozódik a belpolitikai helyzet?

A szellemesség hiánya szinte már bántó ebben a furcsa alig-kampányban: a "nehogy hibázzunk" görcsösségét mostanában profizmusnak nevezik. Silvio Berlusconi legalább gátlástalanul szűzies életmódot fogadott egészen április 9-ig, a magyaréval megegyező napra meghirdetett olasz választásokig. Az önmegtartóztatás mint a győzelem garanciája? Csak aztán - amint Tél tábornok elhagyja Közép-Európát - nehogy már a mi kampányunk vonja el a nemzetközi média figyelmét az itáliaiétól!

Még bármi lehet: ha az első fordulóban nem dől el minden - és ilyenkor eddig még soha sem dőlt el szinte semmi -, akkor megint jöhet két hét torokszorító feszültség... Addig is lehet gyakorolni: kedden a liberálisok belvárosi sátrában újra végigizgulhatjuk az 1991-es "kónyapetővitát" (Esterházy Péter helyesírásával). Azokban a régi szép időkben a két nagy rendszerváltó csapat politikusainak ellentéte uralta a túlideologizált közéleti csatározásokat - miközben a liberális Fidesz magasan a legnépszerűbb parlamenti párttá vált, a szocialisták pedig még ki sem jöttek a politikai karanténból.

Tessék nosztalgiázni!

A szerző volt parlamenti képviselő, szociológus