Az ellenzék ellenzéke

CímAz ellenzék ellenzéke
Közlemény típusaOnline cikk / Web Article
SzerzőkKriza, Borbála
Teljes szöveg

A demokratikus átalakulások irodalmának egyik kisebb, de gyakran vitatott témaköre a rendszerellenes pártok léte. Tolerálhatja-e a demokrácia saját ellenségeinek pártba vagy pártokba való tömörülését? És ha igen, meddig? Hol van az a politikai lakmuszpapír, amely csalhatatlan biztonsággal színeződik el, ha lépni kell? Mert nem minden rendszerkritikus párt rendszerellenes: van, amelyik a rendszer reformját szeretné elérni, és van, amelyik gyökerestül akarja megváltoztatni azt.

 

A liberális jogállam elvei óvatosak, ha a szólásszabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság elveiről van szó, mert ezek a szabadság alapértékei. Ha nem vigyázunk, a szabadság védelmében éppen önmagunkat köthetjük gúzsba. Ezért mondják gyakran ilyenkor, hogy inkább fusson három bűnös, mint vesszen egy ártatlan. Ráadásul sok esetben másként szól a párt retorikája, mint valódi céljai, könnyen lehet, hogy egy párt éppen valódi szándékait leplezendő, többféle közönségnek eltérő módon, másféle nyelven beszél. Ilyenkor furcsa fogócska kezdődik a demokrácia védelmezői és az adott párt képviselői között. Előbbiek mindenképp igyekeznek rábizonyítani a pártra, hogy kívül áll a megengedett határokon, míg a párt képviselői azt mondják, hogy csupán azért feszegetik a létező demokrácia határait, mert még "igazibb" demokráciát szeretnének.

Rendszerellenesnek nevezik azokat a pártokat, amelyek alapvetően megkérdőjelezik vagy elutasítják a fennálló rendszer szabályait és struktúráit, és végső soron - értelemszerűen - meg akarják változtatni a rendszert. Ha ezt a törekvésüket alapszabályukban is deklarálják, alkotmányellenessé válnak, tehát minden további nélkül be lehet őket tiltani. Ugyancsak ez vonatkozik arra az esetre, ha a párt fegyveres vagy erőszakos módon a hatalom megragadására vagy legalábbis a demokratikus rendszer aláaknázására törekszik. Ezek azonban könynyen megközelíthető, egyszerű esetek.

A félig lojális ellenzék

 

De mit lehet kezdeni azokkal a pártokkal, amelyek részt vesznek a demokrácia mindennapi működtetésében, képviselőik felszólalnak és szavaznak a parlamentben, költségvetésüket a számvevőszék vizsgálja, nem törnek az alkotmányos rendszer megdöntésére, tehát eleget tesznek a demokratikus pártokkal szembeni minimális formai követelményeknek - és mégis, amit mondanak, kirekesztő, sérti az állampolgári jogegyenlőség elvét vagy más módon demokráciaellenes tartalmat hordoz. Ilyen esetben általában a procedurális értelemben demokratikus párt egy-egy képviselője rendszeresen átlépi az alkotmányban kifejeződő demokratikus konszenzus minimumát, és olyasmiket mond, amik demokraták között nem szalonképesek. A politikatudományban félig lojális pártoknak (semi-loyal parties) nevezik azokat a politikai szervezeteket, amelyek tartósan - és nem véletlenül - a demokrácia határvonalán mozognak: hol kicsúsznak a demokratikus konszenzus kereteiből, hol pedig belül maradnak azon.

Magyarországon kirívó esetként szokták emlegetni az 1989 utáni MSZMP, majd Munkáspárt egyes lépéseit. Ilyen volt, amikor a párt vezetője 1991 augusztusában üdvözölte a peresztrojkaellenes moszkvai Janajev-puccsot, azután a Munkáspárt képviselőjének látogatása Szaddám Huszein Irakjában, illetve amikor a párt vezetője személyesen találkozott Miloseviccsel. Szerencsére azonban e parlamenten kívüli kis párt efféle megnyilvánulásai nem veszélyeztették a kibontakozó magyar demokráciát.

A volt antidemokratikus pártok fokozatosan integrálódnak a demokráciába. Az első szakaszban az adott párt elfogadja a demokráciát, és ezt alapszabályában deklarálja is. Belső identitása lassan átalakul. Ekkor azonban a többi párt még bizalmatlanul szemléli, és - okkal, ok nélkül - rendszerellenes szándékokat tulajdonít neki. A második szakasznak az tekinthető, amikor a demokratikus pártok köre végül "befogadja" a "megtért" pártot a demokratikus politikába. Végül a demokratikus integrálódás harmadik szakaszában az immár demokratikus párt jelentős politikai szerep eljátszására válik képessé, és - egy koalíciós kormány tagjaként - a demokratikus rendszer vezérlőpultjainál is megjelenik.

A MIÉP ellenségképei

 

Az egykor nem demokratikus pártoktól részben eltérnek azok a pártok, amelyek tartósan a demokrácia szélein helyezkednek el. Ilyen párt hazánkban a MIÉP. Ezek a pártok nem a diktatúrából jönnek, tehát nemigen fedezhető fel bennük a demokratikus rendszerhez való idomulási készség, hiszen öndefiníciójuk szerint maguk is a demokrácia sajátos ("igazi", "népi", "nemzeti" stb.) formáját képviselik. Belőlük hiányzik - vagy csak a lehető legszükségesebb mértékben van jelen - a centrum által megszabott játékszabályokhoz való alkalmazkodás igénye, mert identitásuk éppen különállásukból táplálkozik. Az ilyen pártok többnyire radikális jobboldali alakulatok, és erejüket abból merítik, hogy - úgymond - "őszinték", azaz ki merik mondani azt is, amire más politikai szereplők csak gondolnak. Részt vesznek a demokratikus közéletben, de ott antidemokratikus, kirekesztő-leszűkítő fogalmakkal operálnak. Például úgy vélekednek, hogy a magyar demokrácia csak a magyaroké, de azt, hogy ki a magyar, nem állampolgársági, hanem etnikai alapon határozzák meg. Az etnodemokrácia szószólói "természetesen" maguknak tartják fenn a jogot arra, hogy megmondják, ki tekinthető a demokrácia alanyának - és így a demokratikus közösség részének - és ki nem. Többnemzetiségű, multikulturális országokban azonban - és csaknem minden demokratikus ország ilyen - az "etnodemokrácia" fogalma megtévesztő, mert a "mélyebb demokrácia" követelése éppen a demokrácia ellentétét, az állampolgári jogegyenlőség tagadását jelenti.

Ebből a szempontból szokták közírók kétségbe vonni Magyarországon a MIÉP demokratikus elkötelezettségét. Sok tekintetben a MIÉP többarcú és többszólamú párt: képviselői más hangon beszélnek a parlamentben - sőt a parlamenti vita különböző szakaszaiban -, mint "otthon", tehát a sajtójukban és választóik körében. Parlamenti frakciójuk aktívan részt vesz a törvényhozási vitákban, és - mint a kis frakciók általában - a legtöbbet dolgozó képviselőcsoportok egyike. A napirend előtti hozzászólásokban ugyanakkor már a Magyar Fórumban megszokott tematikát adják elő, valamelyest tompított hangfekvésben. Legjobban azonban akkor vannak elemükben, ha saját közönségükhöz szólnak, akár a nagygyűléseken, akár a Magyar Fórum hasábjain. Csurka István nélkül a párt nem lenne az, ami: a pártelnök írói vénája ilyenkor bontakozik ki leginkább.

Ideológiai értelemben a párt következetes ellenségdiskurzust folytat, amelynek eszközei az egyszerűsítés, a dichotómiák gyártása, a sztereotipizálás és a prejudikálás, lényege pedig az etnikai alapon definiált politika és az antiszemitizmus. A párt képviselői gyakran élnek a csúsztatás eszközeivel, azaz egy témának a társadalmilag elfogadott jelentéséhez képest egyszerre radikális hangszerelésű és kellően kétértelmű újrafogalmazásával. Az ellenségkép felvázolása együtt jár egy állandóan stimulált veszélyhelyzettel, amelyet a MIÉP percepciójában az ellenség okoz, és amelyet szerintük csak az ellenség legyőzésével, kirekesztésével lehet megszüntetni. Az ellenségkép elég világos: Csurka szerint "egy vékony, szűk, liberális, nem magyar szívű réteg tör a nép életére, üríti ki szántszándékkal az országot, és foglal el minden kulcspozíciót". A probléma megoldását illetően a kétértelműen megfogalmazott egyértelmű állítások dominálnak, például akkor, amikor a pártvezér a holokausztot a következőképp értelmezi: "az Endlösung az a végső megoldás, amely eléggé el nem ítélhető módon a gázkamrákban végződött". Ez a mondat megengedi azt az értelmezést, hogy ha nem végződött volna ott, akkor el se kellene ítélni - nem a szándékkal volt tehát a baj, hanem a kivitelezéssel. Mindezt Csurka párhuzamba állítja a magyarság múltjával és jövőjével, amennyiben "az eltelt évek két egymást váltó csatlós kormánya alatt arról szóltak, hogy mindenki, aki nem tartozik a csatlós elit fajilag vagy klikkszerűen meghatározott kasztjába, versenyképtelenné, másod- vagy harmadrendű emberré vált". Így Csurka szerint a jövő is determinált: "a magyarság számára saját hideg otthona, a nyomor és a kilátástalanság lesz a gázkamra".

A MIÉP fogékony a szociális problémákra - legkevésbé persze a cigányságéira -, amelyekre azonban nem egyszerűen szociálpolitikai megoldást keres, hanem konzekvensen faji-etnikai válaszokat ad. Ezzel reményvesztett és elkeseredett emberek tízezrei számára nyújt fogódzót és mutat fel bűnbakot. Mivel a kilencvenes évek magyar kapitalizmusa nem éppen a szabad verseny, hanem a "szabad lenyúlás" kapitalizmusa volt, a MIÉP meg tudja fogalmazni azon középosztályi csoportok aggodalmait is, amelyek hagyományos, hierarchikus társadalomszemlélete a lecsúszástól és deklasszálódástól való félelemmel ötvöződik. Csurka nézetrendszerében a liberalizmus és a kommunizmus ugyanannak az éremnek a két oldala, az a közös bennük, hogy szerinte mindkét eszme - az univerzalizmus és a globalizmus fedőneve alatt - a zsidóság világuralmi törekvésének leplezésére szolgál. Csurka világában az MSZP még ma is kommunista párt, az SZDSZ zsidó párt, az MDF pedig - eredetileg ugyan jó házból származó, de időközben "elfajzott" - politikai prostituált, vagyis "paktumpárt". A paktumpolitika ebben a politikai diskurzusban a jobboldal árulásának szinonimája. A MIÉP-ellenes magyarországi erők a "csatlóskormányok" voltak, amelyek a globális összeesküvés keretében a nemzetközi zsidótőke érdekeit képviselő "világkormány" irányítása alatt álltak egy "nemzetközi kotyvalék rezsim" híveiként: a "villaproletárok", a "szálláscsinálók", az új maharadzsaréteg tagjai, akik együttvéve a "magyarság sírásói". Tetteik nyomán dudvaként virágzik "telephely-Magyarország", rombol az áldemokrácia és a kamatrabszolgaság, ahol a társadalom "szolganemzet", a rendszer pedig "hamburgeres gulág".

A MIÉP ellenségképében nincs jelen sem a kisgazdapárt, sem a Fidesz-MPP. A kisgazda szavazók a MIÉP potenciális bázisát jelenthetik, a rendszerváltás vidéki, népi veszteseit. Torgyán a Csurka-szövegekben a felelőtlenség, a hazudozás és a korrupció megtestesítője, tehát alkalmatlan a nemzeti radikális politikára. Mégsem ellenség, hanem áldozat, akinek bukását részben saját gyengesége, részint külső erők okozták. "Torgyán és a kisgazdapárt ki van ütve, szét van verve. Az őszirózsás és kunbélás sajtó egy földön fekvő tetemet rugdos, abba lövi dumdumgolyóit." A kisgazdapárt 2000 ősze óta tartó lejtmenetével párhuzamosan Csurka rendszeresen foglalkozik a mezőgazdaság, a parasztság ügyével a Magyar Fórum hasábjain, tudatosan veszi célba az egykori kisgazda szavazóbázist.

A MIÉP és a kormány

 

A Fidesz-MPP politikusaival szemben a MIÉP ambivalens. A népből jött "fiúk" politikáját szimpátiával nézi, ahol tudja, támogatja. A MIÉP-nek a Fidesz vezette kormány nem ellensége vagy ellenfele, hanem riválisa. A parlament által elfogadott, túlnyomórészt a Fidesz-MPP által beterjesztett törvényjavaslatok kétharmadát támogatta a MIÉP. A közszolgálati média esetében a kormány a MIÉP segítségével tette lehetetlenné az ellenzéki pártok küldötteinek részvételét a médiakuratóriumokban, miközben Csurkáék komoly befolyást, pozíciókat szereztek a rádióban és a televízióban. A két párt közös nyelve, a "fél szavakból is értjük egymást" összjátéka az Országgyűlés plenáris ülésein vált nyilvánvalóvá. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint egy-egy MIÉP-es felszólalást gyakran tapsoltak meg a Fidesz-MPP képviselői, és gyakran díjazták cinkos nevetéssel Csurkának az ellenzékre tett dehonesztáló (sokszor azok állítólagos zsidó származására is utaló) megjegyzéseit.

A MIÉP Fidesz-kritikájának lényege abban foglalható össze, hogy a Fidesz-MPP a hatalom birtokosa, tehát az elnyomó kaszthoz tartozik, nem autentikus. A magyar érdekek mellett idegen (amerikai, NATO-) érdekeket is szolgál. Az új elit politikáját Csurka "alulról", a kisemberek nézőpontjából, Szabó Dezső ihletésével bírálja: "A polgári Magyarország megteremtése helyes cél. A polgár, a testileg-szellemileg jóllakott, egészséges, kiegyensúlyozott ember, tisztességes adófizető, esetleg munkásokat alkalmazó és azokat tisztességesen megfizető ember, aki meg tudja találni a helyes arányt a maga szerzése, munkája, befektetett tőkéje és a köznek járó saját szolgáltatásai, kötelezettségei között. Ahhoz azonban, hogy ő, a polgár ilyen lehessen, két tényező fennforgása szükséges: ez a polgári létezés ne az alulról felhangzó nyögések, ugyanakkor ne a felülről lefelé guruló cinizmus, röhögések, egy magát esetleg úgyszintén polgárnak tartó vékony felső réteg lenézése, élvhajhászása, hatalmi tébolya közegében valósuljon meg. (...) A megoldás a polgár lelkiismereti felébredése, szembeszállása a felső tízezerrel, és a gyökeres változások: a nemzeti radikalizmus és a népfelszabadítás politikája".

Csurka szemében a Fidesz-MPP csupán polgári, nem pedig nemzeti radikális párt. Céljaival egyetért, módszereit kritizálja. Ám nemcsak a Fidesz szeretne szavazókat átcsábítani a MIÉP-től, de a MIÉP is a Fidesztől. A két párt így különös bábjátékot mutat be a közönségnek. Néha Csurka odaszól a kormánypártnak, és a közönség nem látja, hogy a bábszínházban ugyanaz a kéz mozgatja őt is, mint azokat, akiknek címezte mondókáját. Máskor viszont együtt lépnek, mert az őket mozgató választói elvárások egy irányba fordulnak.

Visszatérve eredeti kérdésfeltevésünkhöz, a félig lojális ellenzék problémájához: a MIÉP bírálja a demokráciát, de nem a diktatúra, hanem hol az "igazi demokrácia", hol pedig az etnodemokrácia nézőpontjából. Demokráciadefiníciója a társadalmasított "igazi demokrácia" és az etnicizált demokrácia között csúszkál, utóbbi esetben a demokráciát annak fosztóképzőjével együtt prezentálja. A fogalmak homályossága tudatos, mert e fogalmi "csúszkálás" révén tud a MIÉP egyszerre szólni a demokratikus konszenzuson belül állókhoz és az azon kívüli erőkhöz.

Csurka gyakran említi a "kaszt" kifejezést, amely az osztálynál több, de a rassznál kevesebb: arra szolgál, hogy rendszerkritikájában a marxista osztályelemzés és a náci beszédnek számító rasszista megközelítés között megtalálja a középutat. Bármely irányból érkezik is, a demokráciával szemben megfogalmazódó elégedetlenségeknek igyekszik hangot adni. "Tíz év óta csak a volt rendszer nemzetsorvasztó örökségével küzdünk, és nem tudunk fölébe kerekedni. Egy haszonélvező kaszt aljassága, önzése, vagyonkisajátítása, árulása, hatalmi tébolya és a maga tehetetlenségével és szervezetlenségével birkózó magyar kisember, a polgár, a paraszt, az értelmiségi, a munkás kiszolgáltatottsága vívja egyenlőtlen harcát a nagyhatalommal, a pénzzel. A demokrácia csak féldemokrácia".

A MIÉP demokráciafelfogása a fennálló "kasztdemokrácia" kritikája az elérni kívánt, egyszerre nemzeti és szociális demokrácia alapján. A nemzet fogalmát etnikai alapon definiálja, a kisembert pedig szociális úton, "népfelszabadítással" akarja demokratává avatni. Csurka demokráciája exkluzív, antiliberális demokrácia, amelynek alanya a fehér, magyar, radikális kispolgár, az a réteg, amelyből létrehozható a nemzeti középosztály. Mivel ma már a demokratikus beszédmód világszerte erőteljes és legitim, még az antidemokraták sem térhetnek ki előle, nekik is ezt a nyelvet kell beszélniük. Noha Lipset és Hayek középosztályokra alapozott fasizmusdefiníciói kísérteties hasonlóságot mutatnak azzal a valósággal, amelyet a MIÉP felidéz, a MIÉP mégsem fasiszta, hanem "etno-demokrata" párt, amely kimondva nem a demokráciával szemben, hanem azt átértelmezve, annak kereteit hol belülről porózussá téve, hol pedig átlépve próbál nagyobb társadalmi befolyásra szert tenni.

A MIÉP valóságos társadalmi hatását nehéz megítélni, mert az nem csak vagy nem feltétlenül szavazatokban mutatkozik meg. Miközben a párt a közbeszédet is ijesztően a maga képére formálta, egyetlen mérvadó közvélemény-kutató intézet szerint sem éri el a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékot. Mivel ma már nem szégyen titkolni a MIÉP-es szimpátiákat, kevesebb okunk van arra, hogy túlbecsüljük a "rejtőzködők" arányát, és ezáltal alábecsüljük a párt szavazóbázisát. Lehet, hogy a MIÉP csak egy léggömb lesz, amely kipukkad, és Csurkából is - Torgyán módjára - hirtelen kieresztik majd a gőzt. De addigra már megszokottá, elfogadottá válhat az, amit mond, nemcsak a szélsőjobboldalon, hanem a jobbközépen is. Ma már ott tartunk, hogy a pillanatnyilag legnépszerűbb politikus, Dávid Ibolya ezzel az észjárással érvel, ezt a politikai kultúrát védi. A MIÉP nem azért veszélyes, mert hatalomra kerülhet, hanem mert fertőz.

A MIÉP furcsa képződmény: a kormány ingadozó barátja és a demokrácia félig lojális ellenzéke. De akadnak olyanok is, akiknek igazi ellenzéke: a demokrácia barátainak és a kormány ellenzékének.