Aczél és Pozsgay

CímAczél és Pozsgay
Közlemény típusaFolyóirat cikk / Journal Article
SzerzőkBozòki, Andràs
Teljes szöveg

A kádári Magyarország "tündöklését" és bukását e két meghatározó (kultúr)politikus alakja fémjelzi leginkább. Az 1956 utáni évtizedek konszolidált kommunizmusában a rendszer értelmiségpolitikáját leginkább Aczél valósította meg. Vele szemben Pozsgay e konszolidációs "konszenzus" megkérdôjelezésének és felbontásának képviselôje lett az egypárti hatalom hanyatlásának idején. Alábbi írásomban Aczél Györgyre1 és politikájára vonatkozó észrevételeimet Pozsgay Imre alakjával és politikájával szembesítve próbálom kifejteni.

Személyes húrok pengetése

Szerencsére sem Aczélt, sem Pozsgayt nem ismertem személyesen, közvetlenül egyikük sem hatott rám, így nem kell erôfeszítéseket tennem azért, hogy elkerüljem a velük és politikai szerepükkel kapcsolatos esetleges "nosztalgiázást", illetve az - akár pozitív, akár negatív - személyes érzelmeket. Politikai szocializációmat (miként talán generációmét is) a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója, különösen a hadiállapot bevezetésével megállított lengyelországi forradalmi folyamat határozta meg. Élénken emlékszem a lengyelek ellen folytatott kádárista propagandakampányra, amely a "megbékéléses" magyar "modell" fölényét volt hivatott sulykolni az újságolvasó közvéleményben. Ugyancsak nem elhanyagolható hatással volt rám a magyarországi kulturális nyilvánosság átrétegzôdésének egyik következménye: a különbözô rendszerellenes underground rock- és punkzenekarok (URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság) megjelenése, amelyek a szubkultúra szintjén szakítottak a hetvenes évek allegorikus-metaforikus beszédmódjával. Amikor a nyolcvanas évek elején a hivatásos rockzenészek - nem kis harcok árán - megalapították önálló szakszervezetüket, kezdeményezésüket eleve hiteltelenné tette az, hogy éppen a leginkább védelemre szoruló új zenekarokat "felejtették ki". Végül igen fontos emlékem a Mozgó Világ-botrány: a kulturális folyóirat szerkesztôinek folyamatos zaklatása, a lap egyes számainak bezúzása, a szellemi mûhely szétverése. Nem emlékszem, hogy e számomra akkor legfontosabb politikai ügyekben akár Aczél, akár Pozsgay bármilyen pozitív szerepet játszott volna, vagy akár a hivatalostól elütô hangon szólalt volna meg. Ettôl kezdve úgy gondoltam, hogy az MSZMP befolyásosabb tagjai között lehetnek ugyan jóakaratú emberek, de éppen a döntô pillanatokban - helyzetüknél fogva - nem várható tôlük semmi sem.

Aczél Györggyel egyetlen ízben találkoztam, szociológia szakos egyetemi évfolyamtársaim társaságában, akkoriban, amikor átmenetileg ismét "tetôzött az ifjúsági probléma". Az 1981-es Budapesti Egyetemi és Fôiskolai Találkozó (Befôt) résztvevôi a lengyel események hatása alatt csaknem eljutottak odáig, hogy egy új, a KISZ-tôl független ifjúsági szervezet megalakítását határozzák el. Három évre rá néhányan, akkori egyetemisták, készítettünk egy tervezetet, amelyben egész egyszerûen a KISZ eltörlését tûztük ki célul. Tudomást szerzett róla a pártközpont: Aczél "behívatott" bennünket.

A "tárgyaláson" - ha ezt annak lehetett nevezni - semmi különös nem történt: elmondtuk álláspontunkat, Aczél közölte, hogy tervünknek nincs realitása, majd távoztunk.2 Nem voltunk csalódottak, mert nem voltak illúzióink.

Pozsgay Imre nyolcvanas évekbeli fellépései azonban sokakat igazi reményekkel töltöttek el. Önálló kiállása s helyenként bátor retorikája óvatos, de eltökélt politikust sejtetett. Ekkoriban, 1985-ben, a demokratikus ellenzék néhány tagja elindult a parlamenti képviselôválasztásokon, mert a módosított választási törvény lehetôvé tette a kettôs jelölést. Ott voltam azokon a jelölôgyûléseken, ahol csak kirívó csalással tudták megakadályozni Rajk László képviselôvé jelölését. A terembe elôre beültetett "pártmunkások" mellé diákok százai préselôdtek be, és amikor a jelöléskor nyílt szavazásra került sor, szemmel láthatóan, egyértelmûen megvolt a Rajk jelöléséhez szükséges szavazatmennyiség. A Hazafias Népfront égisze alatt mûködô helyi választási bizottság azonban nem így vélte, és néhány tucat szavazatot "elfelejtett" megszámolni. Nem a csalás volt szokatlan, hanem pökhendien nyilvánvaló volta. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstôl, hogy a Népfront vezetôjeként - noha nyilvánvalóan korlátozott mértékben - Pozsgay is felelôs a történtekért.

A bizánci "puhító"

Aczél György nagy korszaka az 1960-as évek közepétôl az 1980-as évek elejéig-közepéig tartott, tehát egybeesett a Kádár-rendszer sikeréveivel. Ezzel szemben Pozsgay Imre korszaka a nyolcvanas évtized volt, a rendszer hanyatlásának ideje. Az 1956 utáni restauráció kultúrpolitikáját még Szirmai István neve fémjelezte, Aczélhoz kötôdik a konszolidáció, a kádári kompromisszumok, a lekötelezések és érdekkijárások "adok-veszek" világa és politikai kultúrája. Aczél azt igyekezett megvalósítani az értelmiségpolitikában, amit Kádár a társadalompolitikában. Aczélnak tehát nem volt önálló "politikája", neve elválaszthatatlanul összefonódott Kádár Jánoséval. Abban az értelemben volt "reformer", amilyen értelemben Kádár az volt: a kompromisszumok "robotosaként" a diktatúra "puha" mivoltának fenntartásában volt érdekelt.

Az ifjabb - illetve talán a lanyhuló emlékezetû idôsebb - olvasók kedvéért érdemes ezen a ponton újra leszögezni, hogy a Kádár-korszak még hanyatlásának idején is diktatúra volt.3 Természetesen nem a proletariátus diktatúrája, hanem a(z akkor egyetlen) párt diktatúrája a társadalom fölött. Ahogy az 1949-es, sztálini mintájú magyar alkotmány fogalmazott: "Társadalmunk vezetô ereje a Magyar Szocialista Munkáspárt" (nem véletlen, hogy késôbb minden kelet- és közép-európai rendszerváltó mozgalom elsô és legfontosabb követelése az volt, hogy a kommunista párt törvényeken kívül álló mivoltára utaló mondat kerüljön ki az alkotmányból.) Kádár tudta, hogy Aczélt Moszkvában nem szerették, sôt igyekeztek is rábeszélni menesztésére. Kádár azonban azt is tudta, hogy ha Aczélt meneszti, talán ô lesz a következô, akinek mennie kell. Kádár nevelôszülôknél, Aczél lelencházban nôtt fel, társadalmi kitaszítottságukban hasonló volt a gyerekkoruk. A kommunista mozgalomban egyikük sem tartozott a moszkoviták közé. A Rákosi-korszakban mindkettôjüket bebörtönözték, rövidebb ideig együtt ültek. Bízhattak egymásban - hiszen a sztálinizmusból egyszerre ábrándultak ki -, de az 1954-56-os évek reformkommunistáira egyformán gyanakvással tekintettek. 1956 után pártvezérként Kádár tudhatta, hogy Aczél az értelmiséggel való párbeszéd híve, s tudta azt is, hogy rendszere akkor és addig lesz elviselhetô, amíg egyes társadalmi csoportoknak kedvezményeket tud adni, s velük egyszersmind a - lehetôleg bensôséges - párbeszéd látszatát fenn tudja tartani. Kádár tudta, hogy szüksége lesz Aczélra, mert - vele ellentétben - Aczél értett az értelmiségiek nyelvén. Aczél pályája akkor kezdett felfelé ívelni, amikor a kommunista rendszer restaurációja befejezôdött. A hatvanas évek elején.

Aczél nem intézményes változásokat, hanem a rendszer olajozottabb mûködtetését kívánta. A megoldásokat sohasem intézményi reformokban, hanem a kádári politikai kultúra "elmélyítésében" látta. Az intézményes alapszerkezetében totalitárius jellegû rendszert a személyes kapcsolattartáson, az egyénre szabott jutalmakon és büntetéseken alapuló, bizánci stílusú politizálással puhította fel. A korszak kiemelkedô alkotóit igyekezett a rendszer szolgálatába állítani, vagy - ha ez nem sikerült - legalább a "békés egymás mellett élés" gyakorlatát megvalósítani.

Aczél nem "csapatot" akart szervezni maga köré, hanem "udvartartást": arra törekedett, hogy a kedvezmények, privilégiumok és javadalmak elosztásánál személye megkerülhetetlen legyen. Ezért politikai stílusa - Révész Sándor pontos kifejezésével - a kegygazdálkodáson alapult. Abból indult ki, hogy ha a legkitûnôbbeket, a legbefolyásosabbakat, a legnagyobb kulturális és szociális tôkével rendelkezô értelmiségieket látványosan pacifikálja, akkor az értelmiség többi része azok magatartását fogja utánozni, s elfogadja a helyzetet. Ezt a mintateremtést és mintakövetést nevezte konszenzusnak. Ennek megvalósítása érdekében Aczél számára az volt a legfontosabb, hogy Kodály Zoltánnal, Déry Tiborral, Lukács Györggyel, Németh Lászlóval, Fischer Annie-val, Illyés Gyulával, Jancsó Miklóssal, Örkény Istvánnal és társaikkal beszélô viszonyban maradjon. Hogy eljátszhassa patrónusuk szerepét. Hiú ember volt, s feltételezem, hiúsági kérdést is csinált abból, hogy a fentiek szóba álljanak vele. A legnagyobbakra is a hiúságuk révén hatott. A kiugró tehetségeket igyekezett mielôbb felkarolni: Kocsis Zoltán és Ránki Dezsô huszonévesen Kossuth-díjat kapott, de akadtak olyanok is - mint Nádas Péter, Esterházy Péter, Eörsi István, Petri György, a beatmozgalom vagy az avantgárd kultúra jelesei - akikkel nem tudott mit kezdeni.

Celebritások, hûbérurak, bizalmasok

Az Aczél körüli értelmiségieket több csoportba sorolhatjuk. A fent említett kiválóságokat - Kodálytól Lukácson át Illyésig - nevezhetjük celebritásoknak. Azokról az alkotókról van szó, akik a politikai rendszertôl függetlenül hazai és nemzetközi hírnévre, tekintélyre tettek szert. Velük kapcsolatban Aczél kért, hízelgett, óvatosan fenyegetôzött, de parancsolni nekik nem tudott. Lukács György például nyíltan közölte vele, hogy ha továbbra sem engedik a mûveit kiadni, a külföldi publikáció érdekében továbbra is ki fogja csempészni ôket az országból. Ettôl függetlenül az Aczél és a celebritások közötti beszélgetések hangneme igen szívélyes volt. Aczél itt arra törekedett, hogy a "kölcsönös nagyrabecsülés" stádiumát érje el önmaga - és az általa képviselt rendszer - számára.

A második csoportba tartoztak a hûbérurak, vagyis azok az értelmiségiek, akik Aczél révén kerültek vezetô pozíciókba, akik intézményes szempontból tôle függtek, s akiken keresztül Aczél igen hatékonyan kontrollálta a kultúra és a felsôoktatás intézményeiben (egyetemek, intézetek, színházak, szerkesztôségek) dolgozó értelmiségieket.

A harmadik - lényegesen szûkebb - csoport a bizalmasok köre volt, akikkel Aczél együtt kártyázott, akikkel politikai szándékairól nyíltan beszélt, de akik sem a celebritások szintjére nem emelkedtek fel, sem pedig az intézményrendszert nem kontrollálták közvetlenül. (Közéjük tartozott például a korszak befolyásos kommunista színésze és színidirektora, Major Tamás, illetve a kiváló tudós, Szentágothai János.) Ôk személyükben voltak Aczél számára fontosak.

Végül a negyedik társaságot - amely sokkal heterogénebb volt, és lazábban szervezôdött - nevezhetjük holdudvarnak. Egyrészt ide tartoztak mindazok a törleszkedôk, akik sok mindent elkövettek azért, hogy Aczél közelébe juthassanak, de akiket Aczél nem érdemesített arra, hogy az elsô három csoport tagjai között számításba vegyen. Másrészt ide sorolhatók az Aczéllal átmenetileg kapcsolatba kerülôk, akik ugyan nem tettek rendszeres szolgálatot az aczéli kultúrpolitikának, de adott esetben Aczél felhasználhatta ôket. (Közöttük említhetô például Hajdú János, akinek Csoórit és Durayt támadó, a nyolcvanas évek elején publikált cikke mindenben megfelelt az aczéli intencióknak, de aki korábban nem exponálta magát "aczélistaként".) A holdudvar tagjai - eseti szolgálataikért cserébe - egy-egy elintézendô ügyben számíthattak Aczél apróbb segítségeire.

A társadalomtudományi értelmiség köreiben Aczél talán legnagyobb kultúrpolitikai sikere a Valóság címû folyóirat eltûrése, illetve megvédése volt. A hatvanas évek közepétôl a nyolcvanas évek közepéig a Valóság volt a rendszer reprezentatív - s a kor viszonyaihoz képest magas színvonalú - folyóirata. Emellett érdemes megemlíteni a Társadalomtudományi Könyvtár címû könyvsorozatot, amely a nyugati tudományba engedett bepillantást - mások mellett Norbert Elias, Erving Goffman, Perry Anderson, Alexander Gerschenkron, George Herbert Mead, Jürgen Habermas munkáinak közlésével. Tekintettel arra, hogy Aczélnak nem volt rálátása a magyar társadalomtudomány egészére, ezen a területen is "hûbérúri" rendszert próbált kiépíteni. Ha megnézzük, kik voltak a folyóirat, illetve a könyvsorozat szerkesztô bizottságának tagjai - olyan ismert nevek, mint például Berend T. Iván, Gyurkó László, Huszár Tibor, Kôrösi József, Kulcsár Kálmán, Pataki Ferenc, Simai Mihály, Tôkei Ferenc, Vitányi Iván - és mellettük felsoroljuk a kor színházigazgatóit (például Marton László, Várkonyi Zoltán), irodalmi folyóiratainak fôszerkesztôit (például Pándi Pál), vezetô egyetemi oktatóit (például Ancsel Éva, Király István), könyvkiadói igazgatóit (például Illés Endre, Kardos György vagy Jovánovics Miklós), akkor máris megkapjuk azt a befolyásos networköt, amelyre Aczél György a kultúra irányításában támaszkodhatott. Ez persze nem jelenti azt, hogy az akkoriban intézményi csúcspozíciókat elfoglaló kulturális elit valamennyi tagja Aczél feltétlen híve lett volna. Akadtak, akik minden tekintetben lojálisak voltak hozzá, de akadtak szkeptikusok, óvatos kritikusok vagy "több vasat a tûzben tartó", több politikai szélirányba tekintô "autonómok" is.

Pozsgay, az egyéni

csapatjátékos

Aczél György tehát nem "csapatot" kívánt szervezni, hanem megnyerni a szimbolikusan legfontosabb értelmiségi celebritásokat, illetve hûbéri jellegû hálózata révén kontrollálni a kultúrpolitika intézményrendszerét. Vele szemben Pozsgay Imre - legalábbis kezdetben - csapatszervezônek tûnt. Az ô célja nem a status quo stabilizálása volt, hanem - eleinte mérsékelt, majd egyre radikálisabb - reformjellegû átalakítása. Azokat próbálta maga köré szervezni, akik elégedetlenek voltak a fennállóval, s a helyzeten - így vagy úgy - változtatni kívántak. Olyan kritikai értelmiségieket, akik maguk ugyan nem voltak csúcspozíciókban, de az állásban lévô, a politikai ellenzékiségtôl elzárkózó, ám a rendszer vezetôihez egyre kevésbé lojális értelmiségre növekvô befolyást gyakoroltak. Erre Pozsgaynak kultuszminiszterként kisebb, Népfront-vezetôként viszont egyre nagyobb lehetôsége nyílt. Így került a környezetébe például Bakos István, Beke Kata, Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Gazsó Ferenc, Géczi József, Király Zoltán, Kósa Ferenc, Levendel László és mások. A Népfrontban folyamatosan szélesítette kapcsolatrendszerét a különbözô társadalmi szervezetek képviselôi felé. Amikor elérkezett 1989 és a kerekasztal-tárgyalások ideje, szinte alig akadt jelentôsebb politikai-társadalmi szervezet, amelynek vezetôje ne lett volna Pozsgay személyes ismerôse vagy - egyes esetekben - akár személyes híve. Politikai eligazodásában hátteret és biztonságot adott neki az a tény, hogy olyan politizáló értelmiségiek, mint Keresztes Sándor (Márton Áron Társaság, majd KDNP), Kukorelli István (HNF), Vígh Károly (BZSBT), Asbóthné Thorma Judit (Magyar Nôk Országos Tanácsa), Stumpf István (Magyar Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa), Márton János, S. Hegedüs László (Veres Péter Társaság, majd Magyar Néppárt), Bíró Zoltán (MDF) és számosan mások - nemcsak ismerték, de általában támogatták is. Egyik legnevezetesebb szereplésére az 1987. szeptemberi lakiteleki találkozón került sor, amikor - Grósz Károly üdvözletét átadva - nagy segítséget nyújtott a késôbbi ellenzéki mozgalom elindulásához és nyilvánossághoz jutásához.

Más kérdés, hogy csapatszervezésben Pozsgay is ügyetlennek bizonyult. Útjára indította Lakiteleken az MDF-et, amely már 1989 ôszén "ejtette ôt", és éppúgy ellenjelöltet állított vele szemben a köztársasági elnöki posztért folytatott versenyben, mint az 1990-es tavaszi választásokon a soproni választókerületben. Hiába egyezkedett Pozsgay 1989 nyarán Antall Józseffel és Bíró Zoltánnal a Balaton partján,4 az Antall-vezette MDF 1989 novemberében már nem ôbenne látta a demokratikus köztársaság leendô elnökét. Pozsgay kiállása nyomán jött létre és erôsödött meg az MSZMP-ben a reformköri mozgalom, amely 1989 tavaszán - kecskeméti, majd szegedi összejövetelén - csak az ô szavára várt, hogy kettészakítsa a pártot. Pozsgay azonban e kérdésben óvatosságra intett, s ezáltal - bár a helyzet aktuális megítélésében talán neki volt igaza - elidegenítette magától párton belüli híveit. A választások után a Nyers, majd Horn vezette MSZP-ben fokozatosan elszigetelôdött, s 1990 decemberében a pártból is távozott. Négy év passzív képviselôsködése után végül a parlamentbôl is kikerült.

Az államminiszter radikalizálódása

Kádár bukása azonban ennek ellenére is egyet jelentett Aczél bukásával és Pozsgay felemelkedésével. Az 1988. májusi pártértekezleten Aczél György ugyan kiváló taktikai érzékrôl tanúskodó önkritikus beszédével elébe ment a támadásoknak, és így átmenetileg megtartotta helyét a Központi Bizottságban, ez azonban már csak a hattyúdala volt. Pozsgay viszont államminiszterként bekerült a Grósz-kormányba, ahol - Kulcsár Kálmán igazságügyminiszterrel és Horváth István belügyminiszterrel együttmûködve - viszonylag rövid idô alatt számottevôen hozzájárult a sajtó (majdnem teljes) felszabadításához, és támogatta a (pártalapítást is lehetôvé tevô) szabad egyesülési jog elismerését. Igaz, Pozsgay demokratává válása sem volt ellentmondásoktól mentes folyamat: nem hallatta hangját 1988 júniusában, amikor a rendôrség erôszakkal feloszlatta a demokratikus ellenzék Nagy Imre-párti tüntetését, és szembefordult a rendszerváltást elindító Duna-mozgalmakkal is, amikor 1988 ôszén látványosan megszavazta a nagymarosi gát felépítését. Mindezeket azonban - tíz év távlatából - akár hatalmi-politikai taktikának, a fontosabb célok elérése érdekében tett engedményeknek is tekinthetjük. Tény viszont, hogy ezzel Pozsgay és a radikális ellenzék viszonya megromlott, mert az akkori SZDSZ és Fidesz úgy érzékelte, hogy Pozsgay elônyt kíván biztosítani a hozzá közelebb álló rivális ellenzéki szervezeteknek.5 Ez azonban azt is jelzi, hogy Aczél 1989-re már lelépett a színrôl, Pozsgay viszont - szövetségesként vagy ellenfélként - fôszereplôként maradt ott. Jelentôs szerepet játszott az 1989. nyári kerekasztal-tárgyalásokon, az MSZMP 1989. októberi átalakulási kongresszusán, majd bekerült az új, szabadon választott parlamentbe is.

Aczél és Pozsgay eltérô politikai stratégiáit a kor diktálta: Aczél idején a politikai rendszer statikusabb-stabilabb volt, több ideje jutott befolyása megszilárdítására, egy viszonylag hierarchikus kapcsolatrendszer kiépítésére. Az Aczél körüli értelmiségi-politikai világ csak lassan változott: a politikust körülvevô legbelsô burokban találhattuk a kiválasztott bizalmasokat, utánuk következtek - egyforma fontossággal, de nem egyforma szerepkörben - a celebritások és a hûbérurak. A celebritások Aczél számára a rendszer szimbolikus legitimációja, a hûbérurak viszont a kultúrpolitika érvényesülésének felsô kontrollja szempontjából voltak fontosak. Ezeken kívül helyezkedett el a holdudvar, amelynek tagjai kapcsolataikat részben "pragmatikusan", saját elônyeikre kívánták felhasználni - s ennél többet nem akartak -, másik részük viszont arra ácsingózott, hogy közelebb kerüljön a belsô maghoz, így a hatalomhoz is.

Pozsgay környezete viszont - nagyrészt a felgyorsuló politikai átalakulás miatt - nem volt ennyire strukturált, sokkal nagyobb volt a politikusi-értelmiségi körön belüli fluktuáció, és maga a kör is rugalmasabb volt. Míg Aczél pozíciókat tudott osztogatni, Pozsgay csak ezek reményét. Míg az Aczél-féle holdudvar koncentrikus köreinek origójában maga Aczél György állt, hipotézisem szerint Pozsgay kapcsolatrendszerei nem mutatnak ilyen - kizárólag a politikus személye körül sûrûsödô - képet. Kiszakadván a pártállami burokból, Pozsgaynak egy decentralizált, flexibilis, középpont nélküli - illetve, gyakran változó középpont köré rendezôdô - hálószerû struktúrába kellett beilleszkednie. Olyan politikai-személyközi struktúrába, amelyet csak átmenetileg volt képes uralni, s amelynek mûködését nemcsak ô tudta alakítani, hanem neki is alkalmazkodnia kellett hozzá. Pozsgaynak - celebritások és hûbérurak helyett - tisztelôi és alkalmi szövetségesei voltak, de a rendszerváltást kisérô politikai konfrontációk sodrában mindezek fokozatosan lemorzsolódtak. Aki vele tartott 1988-ban, nem feltétlenül követte '89-ben. Aki szövetségese volt '89-ben, nem tartott vele '90-ben. Reformernek lenni egy rendszerváltó pillanatban egy darabig népszerû, majd gyorsan népszerûtlenné váló politikai vállalkozás. Az alkalmi szövetségesek köre e gyors mozgásban nem szilárdulhat holdudvarrá.

Régi kompromisszum, új közmegegyezés

Aczél György a kádári kompromisszum megôrzésének embere volt, Pozsgay Imre viszont nyíltan "új közmegegyezést" hirdetett. Aczél szocialista demokráciáról, Pozsgay demokratikus szocializmusról beszélt. Míg Aczél "szocialista hazafiságról", Pozsgay "emelkedô nemzetrôl" szónokolt. Aczél Adyt és József Attilát igyekezett - a "mindennapok forradalmisága" jelszava révén - a rendszer keretei között kanonizálni, míg Pozsgay beszédeiben az '56-os Illyést és Németh Lászlót próbálta egyre nagyobb hangsúllyal felidézni.

Leegyszerûsítenénk a dolgokat, és elferdítenénk a valóságot, ha Aczélt "urbánusként", Pozsgayt pedig "népiként" próbálnánk definiálni, s kettejük között csak ezen az alapon tennénk különbséget. Mindketten a nómenklatúrához, a diktatúra vezetô politikusai közé tartoztak. Míg azonban Aczél "emberarcúvá" kívánta alakítani a diktatúrát, Pozsgay elôbb megreformálni, majd meghaladni akarta azt. Míg Aczél nem tudott és nem is akart szóba állni a rendszeren többé-kevésbé kívül álló csoportokkal, addig Pozsgay a különbözô "féllegális" társadalmi szervezetekkel és csoportokkal való kommunikáció fokozatos kiszélesítésére törekedett.

Aczél nevét Kádár János pártja, kormánya és politikai rendszere mellett ôrzi majd meg az utókor emlékezete. Pozsgay neve viszont - bár vezetô politikai funkciókat is betöltött a Kádár-rendszerben - mégis 1989-cel, a kerekasztal-tárgyalásokkal, az állampárt felbomlásával és a szabadság kivívásával kapcsolatban fog fennmaradni a jövô történelemkönyveiben. Kettejük között ez az igazi különbség.

Jegyzetek

1 Aczél György alakját kiválóan mutatta be Révész Sándor nemrégiben publikált könyvében. Révész Sándor monográfiájával kapcsolatban egyetlen kritikai megjegyzésem van: a szerzô egyik legfontosabb célja az volt, hogy - bevallottan nem elfogulatlan Antall-könyvével szemben - olyan árnyalt képet rajzoljon

Aczélról, amelynek révén mind az Aczél-apologéták, mind pedig az Aczél-fóbiások álláspontjából fakadó csapdákat elkerüli. Ebbôl a helyes módszertani alapállásból azonban megint adódott egy csapda, a "középen állás", vagy középre igazodás csapdája, amelyet a szerzô nem minden esetben tudott elkerülni.

A könyvet olvasva néha úgy tûnt, mintha a szerzôt e koncepcionális "középutassága" fékezte volna Aczél politikájának pontosabb leírásában, megítélésében. Ezzel együtt Révész - a rendszerváltás utáni politikai életrajzírás magyarországi úttörôjeként - talán a legtöbbet tette azért, hogy közelmúltunkra reflektáljunk, a kádári Magyarországról közéleti vitáink legyenek, s mindazt amit - így vagy úgy - átéltünk, ne borítsa a feledés homálya. E befejezetlen vita hozzászólásai sorába tartozik írásom is. - Révész Sándor: Aczél és korunk. Budapest, Sík Kiadó, 1997. Uô.: Antall József távolból. Budapest, Sík Kiadó, 1995.

2 Lásd errôl Kommunizmus és fasizmus címû cikkemet a Magyar panoptikum címû könyvemben (Budapest, Kávé Kiadó, 1996, 181-185. o.). A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg 1992. március 4-én.

3 Errôl l. Találkozás a Nagy Mágussal címû cikkemet. In: Magyar panoptikum, Budapest, Kávé Kiadó, 1996, 117-119. o. A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg 1992. január 8-án.

4 Pozsgay Imre: 1989. Politikuspálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Budapest, Püski, 1993.

5 Ez a gyanú beigazolódni látszott 1990 januárjában, amikor Pozsgay Imre - pártja, az MSZP kampányfônökeként - egyidejûleg felügyeletet gyakorolt a közszolgálati média fölött is. Nemeskürty István és Pálfy G. István kinevezésével Pozsgay ekkoriban jelentôs médiatámogatást adott az MDF-nek.